Hogyan állunk az önbizalommal? Honnan jön? Kitől kaptuk/örököltük? Hogyan akarunk érvényesülni?

"Akinek van önbizalma, annak nincsenek álarcai, csak arcai. Ezekből persze lehet több, elvégre nem vagyunk ugyanolyanok minden egyes helyzetben, amivel az élet megkínál. Akinek azonban nincs önbizalma, tele van és lesz álarcokkal. Nem vállalja az arcát, különféle maszkok, jelmezek, álcák mögé rejtőzik, elkendőzve az igazságot: senki sem tudja, ki ő valójában - önmagát is beleértve. Szerepeket játszik, jobb esetben persze megkap az élettől egy főszerepet, rosszabb esetben azonban csak statiszta a saját mindennapjaiban. Pedig lehetne ez másképp is. Mégis elképesztően sokan rettennek meg attól, hogy másképp is élhetnének. Ehhez elvégre tenni kell, nem is keveset. Kezdetben számot vetni azzal a mérhetetlen elvárás-áradattal, amiben úszunk a hétköznapok sodrásában, és a végén felelősséget vállalni, legalább önmagunkért, és az eddig bejárt utunkra rámondani: amilyen most az életem, azért elsődlegesen én vagyok felelős. Felnőtt az, aki felelősséget vállal önmagáért.

Különösen nagy bajban vannak azok, akik magabiztosnak, határozottnak, önbizalomtelinek tűnnek, pedig valójában tudjuk, sejtjük, a máz mögött a semmi van, csak épp jól becsomagolták. Nekik a legnehezebb. Miért? Mert kritikus határhelyzetekben, nehéz életperiódusok idején felsejlik az igazság, és kegyetlenül összeroppantja őket az épp átélt krízis, mert szembesülnek azzal, milyen törékenyek is valójában. Az illúzió pedig szertefoszlik, s helyén egy nagy üresség tátong majd egy depresszív hangulat kibontakozásával fenyegetve, vagy a külvilág felé agresszív és erőszakos viselkedést mutatva. Fiataloknál ez a kapunyitási pánik idején, középkorúaknál az életközepi válság beköszöntével gyakori pillanat."

Miről ismerszik meg, mikor valaki álarcot visel?

- MAGYARÁZKODIK. Nem áll bele a dolgokba. A kritikát nem viseli jól, sőt, felpaprikázódik tőle. Ő nem felelős! Rajta ezt ne kérjék számon! Mindig talál egy kiváló okot, ami magyarázatként szolgál. "Okfejtése kristálytiszta, és a felelőtlenség bűvölete szép lassan kezdi rabságban tartani, elvégre nem ő tehet róla, hanem valaki vagy valami más" (az élet, akárki, de nem ő).

- PANASZKODIK. "Ha panaszkodom, akkor egy sajátos nézőpontot veszek fel - ilyenkor a lélek arra figyel, amiből hiányt szenved, amiből nem adatott meg valami, következésképpen a fókuszban az áll, amin nincs, és nem az, amin már megvan."

- FÉL A CSENDTŐL. "Mert menekül önmagától. Valaminek mindig kell történnie." (Munka, szórakozás, feladatok, programok stb.) "Az ilyen ember életében úgy telik el jó pár esztendő, hogy egyszer sem beszélgetett önmagával. A saját lelke egy rég látott vendég lesz életében, és a fontos csak az, hogy álarcára nézve környezetéből bólogatást és igenlést váltson ki, s ekkor ő is megnyugszik, azonban másnaptól már indulhat újra a hajsza." Popper Péter írja: "Ne félj a csendtől. Minden fontos dolog a csendben történik. Csendben sarjadnak a növények, csendben fejlődik a magzat, csendben cikáznak a gondolatok, csendben borít el a szerelem."

- HALLGAT. Aki hallgat, az érzéseit rejti véka alá. "Egyszerűen nem mutatja ki emberi oldalát, hogy ő is esendő, sérülékeny vagy gyarló, mint bármelyikünk. Álarca már-már olyan, mint egy páncél. Megközelíthetetlen."

Érdemes megvizsgálni, mindez kitől/honnét jött. Egy újabb olyan hatás, mely rágyógyult az énünkre.

S ha a már említett máz mögé nézünk... Ott van a valódi énem! Láttuk, hogy az úgynevezett mázas élet egy magyarázkodó, panaszkodó, csendtől félő, hallgatag élet. Másként megfogalmazva: semmit nem tesz hozzá semmihez sem. Vajon képes az ilyen élet valódi szeretetre? Amikor a Biblia azt mondja, hogy a másikat kéne szeretned - amikor, pont az álarc mutatja, hogy önmagaddal is baj van.

- Részben ez a „szeretet” tetten érhető a trehányságban, az elhanyagolásban; amennyire figyelek magamra, annyira a másikra;

- Önzőségből sem megy a felebaráti szeretet megfelelő gyakorlása;

- Illetve a bennünk lévő üresség, a tanácstalan, a tudatlanság miatt, vagy éppen azért, mert bennünk is kevés van.

Vagyis: először önmagammal legyek tisztában. Tudjam magam elfogadni. Lássam, mi van bennem. Szóval azért is merülhet föl ez a kérdés: önmagam szeretete, mert embertársaimmal való bánásmód hagy kívánnivalót. S azon is le tudom mérni, hányadán állok magammal. Tükröt mutat a felebarátom. Látjuk, hogy a két kérdés (ki a felebarátom?, hogyan szeressem önmagam?) összefügg.

Álarcra azért is van szükség, azért "jó", illetve praktikus, mert úgy érzed, semmi jó nem történik veled

Általában aki ezt érzi, valahol okkal érzi. De főleg azért, mert valamilyen jelenbeli történés, például kudarc, kritika, visszautasítás, egy vágyott dolog meghiúsulása miatt érzed. Márpedig akivel sorozatosan történnek kudarcok, elveszíti a magába vetett hitet. Így egy idő után egyre kevéssé élvezi az életet, és környezetüket sokszor fenyegetőként, az embereket ellenségként érzékelik. Úrrá lesz rajtuk a tehetetlenség, bűntudat, szorongás, de akár a rejtett agresszió is.

De nem biztos, hogy veled van a probléma. Oka van annak, ha nem jön össze valami. Te is lehetsz az oka és más is. Annyi szent, ha azt hiteted el magaddal, hogy úgy sem történhet veled semmi jó, mert „mindig ez van”, akkor egy idő után már magad teremted meg azt, hogy ez így legyen. Ezért kitalálsz egy szerepet, belesimulsz a környezetedbe (aztán elmerülsz az elvárások vizében...).

Ha örökösen összehasonlítgatod magadat másokkal + tele vagy bizonyítási vággyal, ez is álarcot szülhet. Hiszen, ha alapvetően kisebbrendűségi érzés van benned, akkor tudnod kell, hogy  a kisebbrendűségi érzések gyakran félelemből erednek, vagy olyan érzésekből, mint a bűntudat vagy a gyász. De a legtöbb esetben a félelmek okozzák. Félelem a kudarctól, a sikertelenségtől, a magánytól és így tovább. Ez az érzés szüli a féltékenységet, és az irigységet. Ezért ha összehasonlítgatod magadat másokkal, hogy a másik az szebb, okosabb, sikeresebb, gazdagabb, azt az önértékelési zavarod okozza. Pedig te is lehetnél bármi, ha igazán akarod és hajlandó is vagy tenni érte.

Ezzel a hozzáállással egyébként is csak tetézheted a bajt, a lelki túlterheltség miatt. Mert sokan túlhajszolják magukat, mivel sosem elégednek meg magukkal és eredményeikkel, ezért egyre jobban kínozzák testüket, lelküket, legyen szó sportról, munkáról, iskoláról, bármiféle tevékenységről. A bizonyítási vágy hajtja, annak elfogadtatása másokkal, hogy nem jelentéktelen. Rendkívüli erőfeszítésekkel fáradoznak az elismerés megszerzésén. De ugyanilyen eltúlzott lehet adakozókedvük (segítő és megmentő szerep) vagy lelkiismeretességük.

És végül még egy jó tanács, hogy miért nézzünk álarcaink mögé:

A tudatos Én-ünkkel párhuzamosan fejlődik ki az árnyékszemélyiségünk, a másik oldal, azaz a „perszónánk” negatív lenyomata. Az árnyékunk, az árnyékszemélyiségünk tulajdonképpen mindazt tartalmazza, amivel nem tudunk, vagy nem akarunk szembesülni, nem akarjuk tudomásul venni és főleg nem akarjuk vagy képtelenek vagyunk elfogadni. Az árnyékszemélyiségünk mindazt tartalmazza, amit szeretnénk elkerülni, amivel valamiért nem vagyunk képesek szembe nézni. A kellemetlen, fájó, szégyenletes érzéseket félre tesszük, (betesszük a sötétbe, az árnyékba), és megpróbálunk úgy tenni, úgy élni, mintha ezek a félretett problémák nem lennének.

De vannak, és növekednek. Mindaddig növekednek az árnyékban, amíg egyszer csak akkorák lesznek, hogy nem lehet nem észrevenni őket, mert „átlógnak” már a másik oldalra, és ott fájnak tovább, testi betegségek formájában.

Amikor a pszichoszomatikus betegségeket értelmezni kezdjük, akkor nem teszünk mást, mint megvilágítjuk az árnyékban lévő, saját magunk elől is eltakart problémáinkat, érzéseinket, hiányainkat, vagy többleteinket. Azokat a problémákat tesszük be az árnyékba, amelyek nehezek és fájdalmasak, ezért az árnyékkal végzett munka gyakran kellemetlen és fájdalmas. S azért van szükség külső segítségre, mert a saját árnyékszemélyiségünket nem látjuk, pontosan előttünk marad árnyékban vagy sötétben a probléma lényege, amit azért tettük be arra a helyre, ahol nem látjuk, mert képtelenek voltunk megbirkózni vele.

A megoldatlan belső és külső konfliktusaink, s azok a lelki gócaink, amelyek a tudatosan kialakított Én-képünkkel összeférhetetlenek, azok a lelki tartalmaink, amelyek erős negatív érzelmi töltéssel rendelkeznek, okozzák a testi-lelki megbetegedéseinket.

Hogy jobban megértsük a betegségek pszichés eredetét, érdemes még megismernünk a komplexus jungi értelmezését. A komplexusok a tudattalanunkban lévő elfojtott vágyaink, elképzeléseink, megtörtént rossz események, vagy csak vágyott, de meg nem történt jó események, rosszul megoldott vagy megoldatlan ügyek és a velük kapcsolatos gátlásaink. A komplexusaink azért olyan fontosak, mert a súlyosan frusztráló belső vágyainkat és a hozzájuk fűződő traumáinkat tartalmazzák. A komplexusaink pozitívuma, hogy az Én-t megoldási módok keresésére ösztönzik, így a személyiség és az önismeret fejlődését segítik elő.

(Felhasznált irodalom, az idézetek helye: Mindennapi Pszichológia IX. évfolyam 1. szám 22-23. oldal)