„…elfogyott…”

(János evangéliuma 2. fejezetének 1. verse)

Erre a világra az jellemző, hogy előbb-utóbb „elfogy”, mint a történet szerint a lakodalomban, Kánában a bor: elkopik az öröm, megkopik a szerelem, elmúlik a lelkesedés és az élet. Jézus Krisztus nélkül az élet végső summája, bármit teszünk is, ez: „elfogyott”. A Prédikátor ezért fogalmaz így: minden hiábavalóság; sőt, az ember ebbe még bele is törődik, mert belefáradt az egészbe. „A szél lassan elfújja az utolsó dalom, nem is baj, mert egy kicsit már unom.” (Presser Gábor) De jön Jézus Krisztus, az általa rendelt időben cselekszik, eközben mindenki engedelmes mellékszereplő lehet csak körülötte. És amikor a földi bor elfogyna, adja a jobbat, a mennyei bort, hogy kitöltse vele az ürességet, hogy örökkévaló örömöt, tartalmat, társat nyújtson, már ebben a világban is. Az Ő feltámadása, mint legnagyobb jel hirdeti: amit Ő adott, az nem fogy el! Őnála keress, Őtőle kérj és fogadj el mindent!

Mit kezdjek ezzel az üzenettel? Vigasztalás? Támogatás? Vállon veregetés? Együttérzés? Ne ragadjunk le annál, hogy ér bennünket egy hatás (trauma, veszteség, vereség, kudarc), és erre történik egy ellenhatás (törvényszerű vigasztalás, együttérzés). Ez a történet ennél többről beszél! Képzeljük el: belátjuk, hogy így valami nem mehet tovább! Vége! Ennek ellenére persze megpróbáljuk menteni a menthetetlent. Ebben a lelki folyamatban fölvillan egy kis fény, észrevesszük, amelyre ha kíváncsiak vagyunk, közelebb kerülünk hozzá, s ezzel együtt erősebb hatást gyakorol ránk. Vajon ennek hatására belátóbbak leszünk? Elengedjük, ami eddig magához láncolt? Feledünk egy új felismeréssel? Mint mondtam, az igeszakasz többről beszél!

A többlet így hangzik: Elfogyott, hát „elengedem”, mert „velem vándorol utamon Jézus…”