Mit tegyünk, ha jön a hullámvölgy és esetleg úgy érezzük vagy tudjuk, hogy nincs a kezünkben stratégia vele szemben? - erről szól ez az írás.
Mottó: "Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged."(Mt 6,6)
Kedves Olvasó!
A kígyó cimboraságot fogadott a hallal.
- Húgocskám - mondja a kígyó a halnak -, végy fel a hátadra, és vigyél el csónakázni a tengeren.
- Szívesen - felelte a hal -, ülj fel a hátamra, majd viszlek, hadd lásd, milyen a mi tengerünk.
A kígyó a hal köré csavarodott, s elúsztak a tengeren. Alig úsztak valamicskét, mikor a kígyó megharapta a hal hátát.
- Nővérkém, miért harapsz engem? - kérdezte a hal.
- Ó, csak úgy véletlenül - felelte a kígyó.
Megint úsztak egy ideig, s a kígyó ismét belemart a hal hátába.
- Nővérkém, miért harapdálsz engem? - kérdezte a hal.
- A napfény megzavarta a fejemet - felelte a kígyó.
Ismét úsztak egy ideig, s a kígyó megint megharapta a halat.
- Nővérkém, miért harapdálsz engem folyton?
- Ez a szokásom - felelte a kígyó.
- Hát nekem is van egy szokásom - felelte a hal, s jó mélyen lebukott a víz alá a tengerbe.
A kígyó fuldokolni kezdett s elmerült.
- Ilyen az én szokásom! - mondotta a hal.
Mit tegyünk, ha jön a hullámvölgy és esetleg úgy érezzük vagy tudjuk, hogy nincs a kezünkben stratégia vele szemben? Beszélünk arról, hogyan lehet kiállni magunkért, megvédeni életünket, gondolatainkat, érzéseinket olyan formán, hogy bátran felvállaljuk őket, és meghátrálás helyett szembenézzünk külső és belső ellenfeleinkkel. Áldozattá válás helyett felvértezzük magunkat, tetterőssé válunk, és győzünk. Igen ám, de ez a módszer nem mindig célravezető, mert vannak olyan "támadások", amelyek ellen a harc, a bátorság, önmagunk meghaladása és az ellenfél kicselezése mit sem ér. Egy ilyen helyzetet mutat be a fenti mese.
Úgy tűnik, mintha egy hálátlan társról vagy barátról szólna, aki nem hajlandó változtatni a szokásain a kapcsolat érdekében, nem alkalmazkodik a megváltozott helyzethez, semmibe veszi és csúnyán kihasználja a másikat. Belekapaszkodik - "köré csavarodik" -, és élvezi a "tengeri csónakázást", azaz mindazon örömöket, amelyeket a másik nyújt számára. Észre sem veszi, hogy a hal áldozatot hoz érte, hiszen "szokásaival" ellentétben a víz felszínén úszik. A kígyó nem tudja kontrollálni ösztöneit és rossz szokásait, és folyton "beleköt" társába. Agresszorként viselkedik. Kétszer még tud valami okot találni erre, de harmadszorra már bevallja az igazat: ilyen vagyok, és kész, kezdj bele valamit, én biztos, hogy nem változom meg. Nagy kérdés, hogy a társ meddig tűri a verbális és fizikai bántalmazást, s mit tesz a folyamat megállítása érdekében. Szenved, tűr, folyton megbocsát, vagy megvédi önmagát? És ha az utóbbit választja, mit tesz? Esetleg van egy harmadik alternatíva is? A mese egyértelműen arra helyezi a hangsúlyt, hogy ilyen válsághelyzetben a bántalmazott fél is bátran ragaszkodjon a "szokásaihoz", függessze föl önmaga alárendelését, és szüntesse meg az alkalmazkodást, mielőtt végképp tele lesz "harapásokkal". Nem kell mindent elviselnie attól, akit szeret. Nyugodtan rázza le magáról a másikat. Amikor félelmeket és szorongásokat gerjesztő gondolatok "csavarodnak köréd", amikor megrohannak múlt- és jelenbeli sérelmek, fájdalmak, aggodalmak, és hiába igyekszünk önfeledten csónakázni az élet tengerében a "gondolkodj pozitívan" hamis ígéretével, ezek a szűnni nem akaró érzések folyton megmarnak. Nos, ekkor gondoljunk erre a halra és az ő remek módszerére. Mert mit is csinál a hal? Fogja magát és egyszerűen alámerül. Eltűnik abban a közegben, ami a sajátja. Leoldja magáról azt, akinek és aminek nincs helye az ő világában. Nem elmenekül, hanem helyén kezeli a dolgokat. Végső soron nem tesz mást, mint visszahúzódik önmaga mélyére, arra a helyre, ahová nincs bejárása senkinek. Ahová még a szorongások és a félelmek sem tudnak beférkőzni, mert ez a hely a tiszta tudat világa. Aki ide bejut, mágikus kört vonhat maga köré, támadhatatlanná teheti magát. Mert van, amikor harc és küzdelem helyett csak ide való visszahúzódás segít.
Pontosan erre tanít Jézus is, amikor ezt mondja: "Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van." De kinek van ilyen belső szobája? A mese szavaival élve: - Hát nekem is van egy szokásom - felelte a hal, s jó mélyen lebukott a víz alá a tengerbe. A kígyó fuldokoni kezdett, s elmerült. - Ilyen az én szokásom! - mondta a hal. Az egyik legnagyobb probléma a modern ember életében az, hogy nincs egy zúg, ahova el tudna "bújni", ahol igazán imádkozni tudna, maga lehetne. Ez a belső szoba, amiről Jézus beszél, egyáltalában nem egy kedves, hangulatos kis szoba vagy egy templom, hanem ez a belső szoba az akkori életforma mellett a lakások éléskamráját jelentette. Azt a helyiséget, amelyik igazán a legkevésbé ünnepi, amelyik a legprofánabb és nem egy díszes helyiség; ahol a materiális életnek a szaga csapja meg az ember orrát, a mindennapi élet dolgai veszik körül, és ezzel mintegy arra utal Jézus, hogy ide menj be, ebbe a belső szobába. Ezzel azt mondja, hogy nézzétek, nem kell ahhoz semmiféle különleges ceremónia, emelkedett hangulat vagy valami lelki magaslat, hogy valaki az Édesapját megtalálja. Maszatosan, sírva, mosolyogva mehet oda Istenhez minden pillanatban. És ott, ahol van, zsúfolt buszon, utcán, csendes erdőben, íróasztal mellett, vagy betegágyon - jöhet az Atyához.
Isten is így jött hozzánk a karácsonyi gyermekben, Nem díszes ceremóniájú, pompás külsőségek között, hanem egy életszagú helyiségben, meg egy borzalmas, véres kereszten. A mindennapi élet legreálisabb atmoszférájában menj be a te belső szobádba. Az a belső szoba, az az éléskamra ott a palesztinai házakban az egyetlen helyiség volt, amit be lehetett zárni, mert óvni kellett az állatok és esetleg a tolvajok ellen. Ezért mondja Jézus: "Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz", mert egyetlen dolog csak a fontos: egyedül lenni az Istennel. És hogy ezt az egyedüllétet az Istennel a világon semmi meg ne zavarja: se egy gondolat, se a gondjaid, se egyetlen ember! Tehát teljesen mindegy, hol és hogyan, a lényeg, hogy legyen olyan csendes időd, amit csak az Istennel négyszemközti csendességben töltesz el.
Nincs nagyszerűbb pillanata az ember életének, mint igazán csendben lenni valakivel, akit az ember szeret, és akiről tudja, hogy az is szereti őt. Nincs fenségesebb pillanat az életben, mint igazán csendben együtt lenni az Istennel. Bezárva a léleknek minden ajtaját meg ablakát, elbeszélgetni az Istennel. Elmondani neki mindent, azt is, amit soha senkinek el nem mondana az ember, mert ilyen is van mindenki életében. Mindent elmondani Istennek, és megtelítődni újra és újra az Isten örömével, békességével, kegyelmével, győzelmével, gondviselő szeretetének minden ajándékával.
Igazán ilyen egyszerű a keresztyén élet? Ez a titka mindennek: "menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál a te Atyádhoz."
Tudjátok, hogy a világ összes ateista propagandája nem árt annyit a hiteteknek és a keresztyén életeteknek, mint az Istennel való csendes együttlétnek a hiánya, az elhanyagolása, vagy akárcsak az ideges elkapkodása. Ez a belső csendes szoba a mi életünk zűrzavarában a legfontosabb stratégiai pont, mert ha valaki elveszíti a tekintete elől az Istent, a világot sem tudja áttekinteni. És ha valaki az áldások forrásából nem merít mindig újra és újra, természetes, hogy maga sem tud igazán áldássá lenni a többi ember számára. Értsük meg, hogy nem lehet Isten nélkül istenes életet élni, és nem lehet Krisztus nélkül keresztyén (azaz krisztusi) életet élni. Ez nem egy emberi jó tanács, amit valaki ráérő idejében kigondolt, ez Istennek a szava, Jézus által: menj be a belső szobádba, a te Atyádhoz és ajtódat bezárva imádkozzál...
Kedves Olvasó!
Azzal kezdtem, hogy vannak olyan "támadások", amelyek ellen a harc, a bátorság, önmagunk meghaladása és az ellenfél kicselezése mit sem ér. Ennek a helyzetnek a megoldása érdekében tanított bennünket Jézus. Ő ezt is látja.
Nem lehetne, nem kellene ezt a sorrendet egyszer megfordítani? Hogy ne az élet problémái szabják meg a belső szoba elérését, hanem a belső szoba szabja meg az életünket? Ne a mindennapok hajszájában keressünk valami utat a belső szobához (mintegy odamenekülve), hanem a belső szobán keresztül próbáljunk utakat keresni a mindennapi élet hajszájában. Vajon nem lenne akkor egészen más az életünk?