Hogy a kérdésre válaszolni tudjunk, ismét figyelnünk kell a fejezet másik két példázatára. Az elveszett juh és az elgurult drahma történetében van valami, ami elveszett, de megtalálják. Van a példázatokban kereső. De a tékozló fiak történetében nincs! A másik két történet alapján akár lehet(ne) bennünket váradalom: na, ki lép, ki indul megkeresni az öcsit?

Egyáltalán kinek kellene megkeresni a kisebbik fiút?Mindent otthagyva, amint tette a pásztor és a háziasszony. Itt is így kellett volna tenni. Az apa idősebb fiára gondol a történet – a farizeusokra, akik a nép vezetőjének (így a kisebbik fiú tanítójának is) mondták magukat. Már csak a báty költségén lehetne elindulni felkutatni, megkeresni és hazavinni az elveszett fiút. Nem így történik...

Itt térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, ami sok igehirdetésében szerepel, amikor a tékozló fiú példázatáról van szó, mely szerint a kisebbik fiú visszatéréséhez nem volt szükség jóvátételre, áldozatra. Helytelen ez a megállapítás, hisz aki megadja a tékozló fiú visszatérésének a lehetőséget, komoly árat fizetett...az életét adta...ő a báty.

Tudod Kedves Olvasó mire világít rá ez a része a történetnek? Arra, hogy mint testvér, örökös, aki tehát tehetne valamit, akire testvér (élet) bízatott, nemet mond!

Mit tett értünk Jézus? Megmutatta milyen a testvér. Míg Káin gyilkol, az idősebbik testvér pedig arra kap talentumot, hogy menjen, de nem teszi: a báty, a testvér helyébe lép Jézus. „Jézusról leszedték a köntöst, hogy mi meg nem érdemelt méltóságba öltözhessünk. Jézus a kereszten számkivetett lett, hogy mi kegyelemből, ingyen Isten családjába visszatérhessünk. Ő az örök igazságszolgáltatás poharát itta ki, hogy mi az Atya öröméből ihassunk. Csak ha fizet értünk a mi valódi idősebb testvérünk, akkor léphetünk be az Atya örömünnepére.” (Timothy Keller)

A sorozathoz fölhasznált irodalom:

Joó Sándor prédikációk – www.joosandor.hu;

Timothy Keller, A tékozló Isten és két elveszett fia;

Jubileumi Kommentár;

Biblia – magyarázó jegyzetekkel;

Kozma Zsolt, Jézus Krisztus példázatai;

Bolyki János – „Igaz tanúvallomás”.

Szabó István püspök evangélizációs sorozata - A tékozló fiú alapján

Láttuk eddig a két testvér gondolkodásán keresztül, hogy az ember saját elveszettsége (önigazsága) fogságában él. Hiszen a fiatalabb maga erejéből nem léphetné át az ünnepség küszöbét, s az idősebb fiút is saját önigazsága zár ki a lakomából. Mindketten elveszett állapotban vannak. A kisebbik és a nagyobbik is igyekezne, de figyeljük csak: mennyire más számukra a megváltás. Elgondolkodtató! A megváltás fogalma számukra nincs szimbiózisban a kegyelemmel! Nem következik egyik a másikból. A munkában, az önállóságban hisznek. Hogyan lehet ebből kiszabadulni? Hogyan változik meg ehhez a szív?

Először is az Atya kezdeményező szeretetére van szükségünk. Ezt fejezi ki, ahogy gyermeke elé megy és fogadást szervez, illetve invitálja másik fiát a lakomára.

Szeretetével várja az egyiket és szeretetével bátorítja a másikat. Számonkérésnek, raportnak semmi nyoma.

Kiszalad a kisebbik elé, és letaglózza, mielőtt belefoghatna jól begyakorolt vallomásába. Nem a fiú bűnbánata váltja ki az apa szeretetét, hanem fordítva: az apa szeretetének bőkezű, tékozló kifejeződése könnyíti meg a fiú számára, hogy ő is kifejezhesse bűnbánatát. (És döbbent rá: nem az örökséget tékozolta el, hanem az időt, amit az apa szeretetével tölthetett volna ki.)

Az apa a mérges, neheztelő nagyobbik fia elé is kimegy, könyörögve, hogy az menjen be az ünnepre. Ez a kép kifejezi, hogy Isten kezdeményező kegyelmére még a vallásos embernek is szüksége van, mert enélkül ő is elveszett; és azt is megmutatja, hogy van remény, még a farizeusoknak is. Jézus azokhoz a vallási vezetőkhöz beszél, akik át fogják adni őt a római hatóságnak, hogy végezzék ki. Ennek ellenére az idősebb fiú nem kárhoztatásban részesül, hanem könyörületes szeretetben, hogy elfordulhasson haragjától és önigazultságától. Jézus halálos ellenségeit védelmezi szeretetével. (Más helyen kifejezve: Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!)

Istent akkor találjuk meg, ha előbb ő keres bennünket, de ne feledjük: ez nagyon sokféle módon történhet. (Néha hirtelen, drámai módon ugrik a nyakunkba – mint a kisebbik fiú esetében is tette, és vált érzékelhetővé elsöprő szeretete; és néha csendesen, türelmesen „vitatkozik” velünk – lásd nagyobbik fiúval, még akkor is, ha elfordul tőle.)

Honnan tudhatjuk, hogy jelen van az életünkben? Ha érezni kezdjük elveszettségünket, és ki akarunk ebből lépni, akkor vesszük észre, hogy ezt a vágyat nem magunknak köszönhetjük. Már az, hogy a folyamat elindult, mutatja, hogy Isten mellettünk áll.

Nem elég tehát a bűnlajstrom, a listák, a bűnvallás, mert látjuk, hogy az idősebb fiún az nem segít. A bűnvallása nem változtatta meg. Nézzük csak: inkább ezek megkeményítették, túlzottan magabiztossá tették, hisz a törvény megsértése nem nyomta teherként. S bár bánkódnak a farizeusok, büntetést is szabnak ki magukra, de a farizeusi bűnbánat nem megy elég mélyre. Mi az igazi baj? Az idősebb fiút jótettei fölött érzett büszkesége tartotta távol az üdvösség ünnepétől, nem a rossz cselekedetei fölötti bánkódás. Az önigazultság az ő fő baja, az, hogy erkölcsi kiválóságával akarja sakkban tartani Istent és a környezetét, kicsikarni tőlük az ellenszolgáltatást. Az ő baja az emésztő bizonytalanság. Önértékelését eredményekre és teljesítményre alapozza, és mindig le kell nyomnia másokat ahhoz, hogy nagynak érezhesse magát. Ő bizony nem édesapja szavára menne be, de olyan helyre sem, ahol közösséget kell vállalnia a testvérével. Az ünneplésben való részvételem tőled függetlenül jár apám! De ahogy te gondolsz a meghívásra, abból én nem kérek!

Mit tegyünk, hogy üdvözülhessünk? Pusztán bűnbánattal idősebb testvérek maradunk – ennél tovább kell lépni. Hogy valóban keresztyénné váljunk, meg kell bánnunk jó cselekedeteink mozgatórugóit is. A farizeus csak a rosszat (a törvénysértést) bánja meg, a keresztyén azt is, ami bizonyos jóságának a gyökere. Meg kell tanulnunk megbánni azt a bűnt, amely minden bűnünk és bizonyos jóságunk mögött van: azt, hogy mi akartunk saját urunk és megváltónk lenni; végső reményüket és bizalmukat nem Istenbe helyeztük; jó és rossz cselekedeteinkkel egyaránt őt akartuk kicselezni, irányítani.

Az eddig olvasottak többek között azt szerették volna bemutatni, hogy az idősebbik fiú a farizeusokat szimbolizálja azzal, hogy a tökéletes életvitelt ismerhettük meg benne, mint farizeusi erényt. De Jézus gondolkozása szerint ebben is számtalan veszély van...

Jézus nem választja szét a világot erkölcsös jó fiúkra, és erkölcstelen rosszakra. Rámutat arra, hogy mindenkinek van önmegváltó terve: erről árulkodik mind a két fiú gondolkodása. Azért úgy gondolkodnak, mert hisznek és biztosak benne, hogy az ad számukra megoldást és boldogságot.

Jézus üzenete, az evangélium maga egy egészen újfajta lelkiséget közvetít. A jézusi evangélium nem választás két pólus között, hanem azt mondja: amíg ti választotok (pl. értékrendet), majd ítélkeztek, én pedig eközben azt mondom, hogy mindenki eltévedt.

Ezzel szemben az idősebb és a fiatalabb fiú is két csoportra osztja az embereket. A báty azt mondja: vannak az ők és vannak a mi. Az ők a tiszteletlen újítók (pl. az öcsém), a mi  pedig az abszolút példa (a farizeusság). Az ifjabb úgy vélekedik: a bátyám bigott, én képviselem a haladást és a nyitottságot.

Lk 18,14 szerint, aki felmagasztalja magát megaláztatik, és aki megalázza magát felmagasztaltatik. Azok az emberek, akik bevallják, hogy híjával vannak a jóságnak és a nyitottságnak, közelebb kerülnek Istenhez, akik pedig meggyőződéssel vallják, hogy bennük mindez megvan, melyet a makulátlan erkölcsösségükkel is igyekeznek alátámasztani, ők bizony távolodnak az atyai háztól.

Egy napilap föltette a következő kérdést: Mi a baj a világgal? Egy hívő író a következő választ adta: Én! Nos, ő ráérzett a példázat által hirdetett jézusi üzenetre: míg az emberek egymásra mutogatnak, addig Jézus mindenkire rámutat.

Az a veszélyes, hogy bár mindketten hátat fordítottak édesapjuknak, a kisebbik látta magát, az idősebb egyáltalán nem. Sőt, utóbbi megharagudott. Duplán is hátat fordított: munkájával és válaszával.

Tehát az idősebbik fiú megharagudott. Szavaiból árad a sértettség. Ha nem úgy mennek a dolgok, abból harag lesz, az sértettséget szül. Márpedig ő nem ehhez az apai reakcióhoz szokott! Ő az ügyeletes jó gyerek. S mi az, hogy elmarad az ajándék? A jó cselekvés összeforrt a kiszámíthatósággal. Nem ismert mást! Természetes volt. Zsigereiben volt benne. Úgy érzem, hogy ez kor szerinti reakció volt. De mi történik, ha nem így alakulnak a dolgok? Nem ezt érdemlem! Mi az, hogy más az eredménye? A kiszámíthatatlanság félelmet szül. Még nem jutott el addig, hogy az ember gondolatai nem Isten gondolatai. Az idősebb a viharos tengeren tartózkodik. Fél. Most mi lesz? Mégsem ura életének.

Az ilyen típusú ember azért képtelen feldolgozni a „szenvedést”, mert erkölcsössége eredménycentrikus. Nem azért törekszik a jóságra, mert örömét leli a jó cselekedetben, hanem számító módon a környezete irányítására törekszik.

Timothy Keller idéz egy tanulságos történetet az eredményorientált önzőség és a szeretetből fakadó hűség különbségre: „Egy nap Jézus így szólt a tanítványaihoz: „Szeretném, ha hoznátok nekem egy követ.” A tanítványok elkezdtek keresgélni. A praktikus gondolkozású Péter a lehető legkisebb követ választotta. Végül is Jézus nem mondta meg, milyen méretű követ kér, gondolta. Úgyhogy berakott a zsebébe egy kavicsot. Jézus ekkor azt mondta: „Kövessetek engem!” Elindultak. Dél körül Jézus mindenkit leültetett. Keze egyetlen intésére minden kő kenyérré vált. „Ebédeljünk” - mondta. Péter pillanatok alatt megette a kenyerét. Később Jézus megint kért egy követ a tanítványoktól. Péter megint próbált ravasz lenni. Keresett egy kisebb fajta sziklát, és a hátára vette. Nehéz volt, alig tudott lépni vele. „Legyen már vacsora” -  mondta Jézusnak, de Jézus így szólt: „Kövessetek engem!” Útnak indultak. Péter alig bírta tartani a többiekkel a lépést. Vacsoraidőben Jézus egy folyóhoz vezette őket. „Most mindenki dobja be a követ!” - mondta. Bedobták. Aztán így szólt: „Kövessetek engem!” És elindult. Péterék döbbenten nézték. Jézus sóhajtott. „Emlékeztek, mit mondtam? Kinek kértem azt a követ?”

A számító gondolkodás felsőbbrendűség-érzést szül. Ezt árulja el a nagyobbik fiú kijelentése: - EZ a fiad! Ez...

A számító gondolkodás azért is veszélyes, mert ebben benne van a hasonlítgatás (pl. számítok valamire, számolok valamivel, a jól elvégzett munkám eredményeként), s ezzel meggyőződöm saját magam fontosságáról.

Ebből nő ki az osztálytudat, a rasszizmus, s a vallásháború.

Az idősebb fiúnak szüksége van egy lesajnált, gyengébb, hűtlen testvérre, hogy igaza legyen, hogy önigazolást kapjon, hogy fenn tudja tartani a magáról a jó cselekedetek által kialakított/kialakult képet. Ám amikor az öccse önkritikát gyakorol, összezavarodik.

Nincs benne bocsánat. S ez arról árulkodik, hogy ő (még) nem kapta/kaphatta meg – az Atya elé járulás hiánya miatt, tehát még ő is távol van az atyai háztól, noha ennek közeli fizikai valósága megkérdőjelezhetetlen.

Folytatjuk...

Jézus tékozló fiakról mondott példázata elmélyíti a bűnről alkotott elképzelésünket. A legtöbb ember azt gondolja, hogy az a bűn, ha megszegjük Isten törvényeit. Ám Jézus definíciója ennél jóval sokrétűbb.

Flannery O'Connor amerikai regényíró Csalhatatlan vér című kisregényében így jellemzi egyik szereplőjét: a lelke mélyén réges-rég ott volt szavak nélkül is a meggyőződés, hogy Jézustól csak akkor szabadulhat, ha a bűnt is messzire elkerüli. Ez egy elgondolkodtató meglátás. El lehet távolodni Jézustól, a Megváltótól úgy, hogy betartjuk az összes erkölcsi előírást. És aki így tesz, annak vannak jogai, „annak Isten köteles felelni az imádságaira, jó életet biztosítani neki, valamint belépőjegyet a mennybe. Nincs szükség megváltóra, aki ingyen kegyelemből bocsát meg, mert az ilyen ember önmaga megváltója.” (Timothy Keller) Ez a hozzáállás, gondolkodás az idősebb fiúé. Miért haragszik az édesapjára? Neki joga van a családi vagyon fölött rendelkezni. Ez a vallásos emberek világában úgy mutatkozik meg, hogy a vallásos emberek azért élnek erkölcsösen, hogy adóssá (elkötelezettjükké) tegyék Istent. Mindez rámutat arra, hogy a vallásos ember minden kegyességi és morális igényessége ellenére, ezzel a gondolkodással, mentalitással mégiscsak Isten uralma ellen lázad. S ez befolyásolja a vallásos ember Jézus Krisztus-képét, ugyanis ha úgy tekint Istenre, mint akinek meg kell áldania, mert olyan keményen dolgozott, akkor Jézus csupán példaképe, és nem megváltója. Szóval haraggal telik meg az otthon maradt fiú szíve, mert nem elgondolása szerint alakulnak a dolgok, ráadásul fény derül arra, hogy mi lakozik lelke mélyén...

A második felvonás

Amikor az idősebb fiú értesül lerongyolódott és kisemmizett öccse hazaérkezéséről, éktelen haragra gerjed. „Most ő készül megszégyeníteni az apját. Nem akar részt venni a közös lakomán, amely minden valószínűség szerint a legnagyobb, amelyet az apja valaha is rendezett. A báty kint áll, ezzel pedig mindenki előtt kinyilvánítja, hogy nem bízik apja döntéseiben. Rákényszeríti az apát, hogy az maga menjen ki érte, a fiáért – ez pedig meglehetősen lealacsonyító a birtok ura és a hatalmas ünnep szervezője számára.” (Timothy Keller)

Például bosszantja az esemény költsége, irigy (az apa összehasonlíthatatlanul többet tesz, minthogy a borjú áráról szóljon a történet), s azt is gondolhatja, hogy az öccse újból örökössé lép elő (a maradék vagyon egyharmadára igényt tarthat!). Mit mond? Számol. Kimondja, hogy nem volt engedetlen. Hűséggel dolgozott. Mindig mindent megtett. Sőt, még többet! Neki jogai vannak! Mintha azt mondaná: Na, ide figyelj apám! Látod, mennyi mindent tettem! Ezzel szemben a minősíthetetlen öcsémnek borjút vágatsz? Ő ezzel a viselkedéssel volt tiszteletlen. Az ő szolgálata sem volt őszinte, számításból dolgozott – derül ki kirohanásából.

És az apa mit mond, mi a válasza? Jössz velem? Bejössz velem a lakomára?

Folytatjuk...