Közösség = öröm

„Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünkkel megtapintottunk az élet igéjéről: - és az élet megjelent, és láttuk és bizonyságot teszünk róla, és hirdetjük nektek azt az örök életet, amely az Atyánál volt és megjelent nekünk. – Amit láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek, hogy nektek is közösségetek legyen velünk. A mi közösségünk így közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal. Ezeket azért írjuk, hogy örömünk teljes legyen."   [1]”  (1Jn 1,1-4)

János első levelének szerzője annak a közösségnek a tagja, „amelynek volt lehetősége arra, hogy közvetlenül hallja és lássa az élet igéjét. A személyes tapasztalat közösségi tapasztalat. A közösség új személyekkel osztja meg hittapasztalatát, hogy az Istennel való közösség ne egy szűk körre korlátozódjék, hanem legyenek egyre többen a következő generációkban is, akik Istennel és az ő Fiával, Jézus Krisztussal közösségre jutnak, és mindazokkal ily módon, akik ehhez a közösséghez tartoznak. Ez a közösség jelenti azt az örömöt, amely zavartalan volt kezdetben és azzá lehet újra a jövő iránti reménység alapján.” (Dr. Lenkeyné Dr. Semsey Klára)

Mindenki szeretne valahova tartozni. Ki a gazdagabbak, vagy a befolyásosok, netán valaki az ország vagy lakóhelye vezetőinek, képviselőinek köréhez, vannak, akik a dolgozók érdekében kiálló hatékony szakszervezethez, s van, aki „csupán” családhoz, jó társasághoz, vagy éppen ahol önmaga illetve fontos lehet.

A fenti igeszakasz Istennel való közösségre hív. Ennek a közösségnek szilárd alapja van, amely a Szentírásban van lefektetve. Ennek a közösségnek értelme és jövője van. Gondoljunk csak a missziói parancsra (Mt 28,18-20) vagy Jézus váltságművére, amely a közösségért is történt. Ebben a közösségben (amelyről a szentíró szól!) nem emberi karriert építenek, nem pénzimádók alakulata, nincs széthúzás és önzés, azaz halottak a test cselekedetei (Gal 5,16-22). A lélek gyümölcsei, a szeretet, hűség, békesség (Gal 5,23-25) azonban annál inkább meghatározzák Isten közösségének életét. A közösség a feltétele a teljes örömnek (4. vers).

[1] „Ezeket azért írjuk, hogy örömünk teljes legyen” - A 4. versben a levél írása céljának meghatározása áll előttünk.

Még egyetemista éveim alatt kezdtem rövid igei gondolatokat írni János evangéliuma (aztán János levelei) alapján. Az azóta eltelt évek során folyamatosan gyűlt hozzá az irodalom, újabb gondolat - jónéhány eközben átdolgozásra (illetve kihúzásra) került. Részeit többször kinyomtattam és kézbe adtam, közösségi oldalon kezdtem megosztani, még egy időben könyvet is szerettem volna belőle kiadni - de a teljes anyag még nem volt olvasható.

Nemrég elindult ez a blog és mint hivatását jelenleg nem gyakorló református lelkészként valahol, valamilyen felületen jó megjelenni, megnyilvánulni. És irodalomban roppant gazdag gyűjteményre, a jánosi iratokra esett a választásom.

Olvassuk a minden nap újabb és újabb részek megosztásával ezeket az ismert könyveket.

Hamarosan kezdjük...

Üdvözlettel:

Varga B. Árpád

Hogy a kérdésre válaszolni tudjunk, ismét figyelnünk kell a fejezet másik két példázatára. Az elveszett juh és az elgurult drahma történetében van valami, ami elveszett, de megtalálják. Van a példázatokban kereső. De a tékozló fiak történetében nincs! A másik két történet alapján akár lehet(ne) bennünket váradalom: na, ki lép, ki indul megkeresni az öcsit?

Egyáltalán kinek kellene megkeresni a kisebbik fiút?Mindent otthagyva, amint tette a pásztor és a háziasszony. Itt is így kellett volna tenni. Az apa idősebb fiára gondol a történet – a farizeusokra, akik a nép vezetőjének (így a kisebbik fiú tanítójának is) mondták magukat. Már csak a báty költségén lehetne elindulni felkutatni, megkeresni és hazavinni az elveszett fiút. Nem így történik...

Itt térjünk vissza ahhoz a gondolathoz, ami sok igehirdetésében szerepel, amikor a tékozló fiú példázatáról van szó, mely szerint a kisebbik fiú visszatéréséhez nem volt szükség jóvátételre, áldozatra. Helytelen ez a megállapítás, hisz aki megadja a tékozló fiú visszatérésének a lehetőséget, komoly árat fizetett...az életét adta...ő a báty.

Tudod Kedves Olvasó mire világít rá ez a része a történetnek? Arra, hogy mint testvér, örökös, aki tehát tehetne valamit, akire testvér (élet) bízatott, nemet mond!

Mit tett értünk Jézus? Megmutatta milyen a testvér. Míg Káin gyilkol, az idősebbik testvér pedig arra kap talentumot, hogy menjen, de nem teszi: a báty, a testvér helyébe lép Jézus. „Jézusról leszedték a köntöst, hogy mi meg nem érdemelt méltóságba öltözhessünk. Jézus a kereszten számkivetett lett, hogy mi kegyelemből, ingyen Isten családjába visszatérhessünk. Ő az örök igazságszolgáltatás poharát itta ki, hogy mi az Atya öröméből ihassunk. Csak ha fizet értünk a mi valódi idősebb testvérünk, akkor léphetünk be az Atya örömünnepére.” (Timothy Keller)

A sorozathoz fölhasznált irodalom:

Joó Sándor prédikációk – www.joosandor.hu;

Timothy Keller, A tékozló Isten és két elveszett fia;

Jubileumi Kommentár;

Biblia – magyarázó jegyzetekkel;

Kozma Zsolt, Jézus Krisztus példázatai;

Bolyki János – „Igaz tanúvallomás”.

Szabó István püspök evangélizációs sorozata - A tékozló fiú alapján

Láttuk eddig a két testvér gondolkodásán keresztül, hogy az ember saját elveszettsége (önigazsága) fogságában él. Hiszen a fiatalabb maga erejéből nem léphetné át az ünnepség küszöbét, s az idősebb fiút is saját önigazsága zár ki a lakomából. Mindketten elveszett állapotban vannak. A kisebbik és a nagyobbik is igyekezne, de figyeljük csak: mennyire más számukra a megváltás. Elgondolkodtató! A megváltás fogalma számukra nincs szimbiózisban a kegyelemmel! Nem következik egyik a másikból. A munkában, az önállóságban hisznek. Hogyan lehet ebből kiszabadulni? Hogyan változik meg ehhez a szív?

Először is az Atya kezdeményező szeretetére van szükségünk. Ezt fejezi ki, ahogy gyermeke elé megy és fogadást szervez, illetve invitálja másik fiát a lakomára.

Szeretetével várja az egyiket és szeretetével bátorítja a másikat. Számonkérésnek, raportnak semmi nyoma.

Kiszalad a kisebbik elé, és letaglózza, mielőtt belefoghatna jól begyakorolt vallomásába. Nem a fiú bűnbánata váltja ki az apa szeretetét, hanem fordítva: az apa szeretetének bőkezű, tékozló kifejeződése könnyíti meg a fiú számára, hogy ő is kifejezhesse bűnbánatát. (És döbbent rá: nem az örökséget tékozolta el, hanem az időt, amit az apa szeretetével tölthetett volna ki.)

Az apa a mérges, neheztelő nagyobbik fia elé is kimegy, könyörögve, hogy az menjen be az ünnepre. Ez a kép kifejezi, hogy Isten kezdeményező kegyelmére még a vallásos embernek is szüksége van, mert enélkül ő is elveszett; és azt is megmutatja, hogy van remény, még a farizeusoknak is. Jézus azokhoz a vallási vezetőkhöz beszél, akik át fogják adni őt a római hatóságnak, hogy végezzék ki. Ennek ellenére az idősebb fiú nem kárhoztatásban részesül, hanem könyörületes szeretetben, hogy elfordulhasson haragjától és önigazultságától. Jézus halálos ellenségeit védelmezi szeretetével. (Más helyen kifejezve: Uram, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek!)

Istent akkor találjuk meg, ha előbb ő keres bennünket, de ne feledjük: ez nagyon sokféle módon történhet. (Néha hirtelen, drámai módon ugrik a nyakunkba – mint a kisebbik fiú esetében is tette, és vált érzékelhetővé elsöprő szeretete; és néha csendesen, türelmesen „vitatkozik” velünk – lásd nagyobbik fiúval, még akkor is, ha elfordul tőle.)

Honnan tudhatjuk, hogy jelen van az életünkben? Ha érezni kezdjük elveszettségünket, és ki akarunk ebből lépni, akkor vesszük észre, hogy ezt a vágyat nem magunknak köszönhetjük. Már az, hogy a folyamat elindult, mutatja, hogy Isten mellettünk áll.

Nem elég tehát a bűnlajstrom, a listák, a bűnvallás, mert látjuk, hogy az idősebb fiún az nem segít. A bűnvallása nem változtatta meg. Nézzük csak: inkább ezek megkeményítették, túlzottan magabiztossá tették, hisz a törvény megsértése nem nyomta teherként. S bár bánkódnak a farizeusok, büntetést is szabnak ki magukra, de a farizeusi bűnbánat nem megy elég mélyre. Mi az igazi baj? Az idősebb fiút jótettei fölött érzett büszkesége tartotta távol az üdvösség ünnepétől, nem a rossz cselekedetei fölötti bánkódás. Az önigazultság az ő fő baja, az, hogy erkölcsi kiválóságával akarja sakkban tartani Istent és a környezetét, kicsikarni tőlük az ellenszolgáltatást. Az ő baja az emésztő bizonytalanság. Önértékelését eredményekre és teljesítményre alapozza, és mindig le kell nyomnia másokat ahhoz, hogy nagynak érezhesse magát. Ő bizony nem édesapja szavára menne be, de olyan helyre sem, ahol közösséget kell vállalnia a testvérével. Az ünneplésben való részvételem tőled függetlenül jár apám! De ahogy te gondolsz a meghívásra, abból én nem kérek!

Mit tegyünk, hogy üdvözülhessünk? Pusztán bűnbánattal idősebb testvérek maradunk – ennél tovább kell lépni. Hogy valóban keresztyénné váljunk, meg kell bánnunk jó cselekedeteink mozgatórugóit is. A farizeus csak a rosszat (a törvénysértést) bánja meg, a keresztyén azt is, ami bizonyos jóságának a gyökere. Meg kell tanulnunk megbánni azt a bűnt, amely minden bűnünk és bizonyos jóságunk mögött van: azt, hogy mi akartunk saját urunk és megváltónk lenni; végső reményüket és bizalmukat nem Istenbe helyeztük; jó és rossz cselekedeteinkkel egyaránt őt akartuk kicselezni, irányítani.

Az eddig olvasottak többek között azt szerették volna bemutatni, hogy az idősebbik fiú a farizeusokat szimbolizálja azzal, hogy a tökéletes életvitelt ismerhettük meg benne, mint farizeusi erényt. De Jézus gondolkozása szerint ebben is számtalan veszély van...

Jézus nem választja szét a világot erkölcsös jó fiúkra, és erkölcstelen rosszakra. Rámutat arra, hogy mindenkinek van önmegváltó terve: erről árulkodik mind a két fiú gondolkodása. Azért úgy gondolkodnak, mert hisznek és biztosak benne, hogy az ad számukra megoldást és boldogságot.

Jézus üzenete, az evangélium maga egy egészen újfajta lelkiséget közvetít. A jézusi evangélium nem választás két pólus között, hanem azt mondja: amíg ti választotok (pl. értékrendet), majd ítélkeztek, én pedig eközben azt mondom, hogy mindenki eltévedt.

Ezzel szemben az idősebb és a fiatalabb fiú is két csoportra osztja az embereket. A báty azt mondja: vannak az ők és vannak a mi. Az ők a tiszteletlen újítók (pl. az öcsém), a mi  pedig az abszolút példa (a farizeusság). Az ifjabb úgy vélekedik: a bátyám bigott, én képviselem a haladást és a nyitottságot.

Lk 18,14 szerint, aki felmagasztalja magát megaláztatik, és aki megalázza magát felmagasztaltatik. Azok az emberek, akik bevallják, hogy híjával vannak a jóságnak és a nyitottságnak, közelebb kerülnek Istenhez, akik pedig meggyőződéssel vallják, hogy bennük mindez megvan, melyet a makulátlan erkölcsösségükkel is igyekeznek alátámasztani, ők bizony távolodnak az atyai háztól.

Egy napilap föltette a következő kérdést: Mi a baj a világgal? Egy hívő író a következő választ adta: Én! Nos, ő ráérzett a példázat által hirdetett jézusi üzenetre: míg az emberek egymásra mutogatnak, addig Jézus mindenkire rámutat.

Az a veszélyes, hogy bár mindketten hátat fordítottak édesapjuknak, a kisebbik látta magát, az idősebb egyáltalán nem. Sőt, utóbbi megharagudott. Duplán is hátat fordított: munkájával és válaszával.

Tehát az idősebbik fiú megharagudott. Szavaiból árad a sértettség. Ha nem úgy mennek a dolgok, abból harag lesz, az sértettséget szül. Márpedig ő nem ehhez az apai reakcióhoz szokott! Ő az ügyeletes jó gyerek. S mi az, hogy elmarad az ajándék? A jó cselekvés összeforrt a kiszámíthatósággal. Nem ismert mást! Természetes volt. Zsigereiben volt benne. Úgy érzem, hogy ez kor szerinti reakció volt. De mi történik, ha nem így alakulnak a dolgok? Nem ezt érdemlem! Mi az, hogy más az eredménye? A kiszámíthatatlanság félelmet szül. Még nem jutott el addig, hogy az ember gondolatai nem Isten gondolatai. Az idősebb a viharos tengeren tartózkodik. Fél. Most mi lesz? Mégsem ura életének.

Az ilyen típusú ember azért képtelen feldolgozni a „szenvedést”, mert erkölcsössége eredménycentrikus. Nem azért törekszik a jóságra, mert örömét leli a jó cselekedetben, hanem számító módon a környezete irányítására törekszik.

Timothy Keller idéz egy tanulságos történetet az eredményorientált önzőség és a szeretetből fakadó hűség különbségre: „Egy nap Jézus így szólt a tanítványaihoz: „Szeretném, ha hoznátok nekem egy követ.” A tanítványok elkezdtek keresgélni. A praktikus gondolkozású Péter a lehető legkisebb követ választotta. Végül is Jézus nem mondta meg, milyen méretű követ kér, gondolta. Úgyhogy berakott a zsebébe egy kavicsot. Jézus ekkor azt mondta: „Kövessetek engem!” Elindultak. Dél körül Jézus mindenkit leültetett. Keze egyetlen intésére minden kő kenyérré vált. „Ebédeljünk” - mondta. Péter pillanatok alatt megette a kenyerét. Később Jézus megint kért egy követ a tanítványoktól. Péter megint próbált ravasz lenni. Keresett egy kisebb fajta sziklát, és a hátára vette. Nehéz volt, alig tudott lépni vele. „Legyen már vacsora” -  mondta Jézusnak, de Jézus így szólt: „Kövessetek engem!” Útnak indultak. Péter alig bírta tartani a többiekkel a lépést. Vacsoraidőben Jézus egy folyóhoz vezette őket. „Most mindenki dobja be a követ!” - mondta. Bedobták. Aztán így szólt: „Kövessetek engem!” És elindult. Péterék döbbenten nézték. Jézus sóhajtott. „Emlékeztek, mit mondtam? Kinek kértem azt a követ?”

A számító gondolkodás felsőbbrendűség-érzést szül. Ezt árulja el a nagyobbik fiú kijelentése: - EZ a fiad! Ez...

A számító gondolkodás azért is veszélyes, mert ebben benne van a hasonlítgatás (pl. számítok valamire, számolok valamivel, a jól elvégzett munkám eredményeként), s ezzel meggyőződöm saját magam fontosságáról.

Ebből nő ki az osztálytudat, a rasszizmus, s a vallásháború.

Az idősebb fiúnak szüksége van egy lesajnált, gyengébb, hűtlen testvérre, hogy igaza legyen, hogy önigazolást kapjon, hogy fenn tudja tartani a magáról a jó cselekedetek által kialakított/kialakult képet. Ám amikor az öccse önkritikát gyakorol, összezavarodik.

Nincs benne bocsánat. S ez arról árulkodik, hogy ő (még) nem kapta/kaphatta meg – az Atya elé járulás hiánya miatt, tehát még ő is távol van az atyai háztól, noha ennek közeli fizikai valósága megkérdőjelezhetetlen.

Folytatjuk...