Hogyan állunk az önbizalommal? Honnan jön? Kitől kaptuk/örököltük? Hogyan akarunk érvényesülni?

"Akinek van önbizalma, annak nincsenek álarcai, csak arcai. Ezekből persze lehet több, elvégre nem vagyunk ugyanolyanok minden egyes helyzetben, amivel az élet megkínál. Akinek azonban nincs önbizalma, tele van és lesz álarcokkal. Nem vállalja az arcát, különféle maszkok, jelmezek, álcák mögé rejtőzik, elkendőzve az igazságot: senki sem tudja, ki ő valójában - önmagát is beleértve. Szerepeket játszik, jobb esetben persze megkap az élettől egy főszerepet, rosszabb esetben azonban csak statiszta a saját mindennapjaiban. Pedig lehetne ez másképp is. Mégis elképesztően sokan rettennek meg attól, hogy másképp is élhetnének. Ehhez elvégre tenni kell, nem is keveset. Kezdetben számot vetni azzal a mérhetetlen elvárás-áradattal, amiben úszunk a hétköznapok sodrásában, és a végén felelősséget vállalni, legalább önmagunkért, és az eddig bejárt utunkra rámondani: amilyen most az életem, azért elsődlegesen én vagyok felelős. Felnőtt az, aki felelősséget vállal önmagáért.

Különösen nagy bajban vannak azok, akik magabiztosnak, határozottnak, önbizalomtelinek tűnnek, pedig valójában tudjuk, sejtjük, a máz mögött a semmi van, csak épp jól becsomagolták. Nekik a legnehezebb. Miért? Mert kritikus határhelyzetekben, nehéz életperiódusok idején felsejlik az igazság, és kegyetlenül összeroppantja őket az épp átélt krízis, mert szembesülnek azzal, milyen törékenyek is valójában. Az illúzió pedig szertefoszlik, s helyén egy nagy üresség tátong majd egy depresszív hangulat kibontakozásával fenyegetve, vagy a külvilág felé agresszív és erőszakos viselkedést mutatva. Fiataloknál ez a kapunyitási pánik idején, középkorúaknál az életközepi válság beköszöntével gyakori pillanat."

Miről ismerszik meg, mikor valaki álarcot visel?

- MAGYARÁZKODIK. Nem áll bele a dolgokba. A kritikát nem viseli jól, sőt, felpaprikázódik tőle. Ő nem felelős! Rajta ezt ne kérjék számon! Mindig talál egy kiváló okot, ami magyarázatként szolgál. "Okfejtése kristálytiszta, és a felelőtlenség bűvölete szép lassan kezdi rabságban tartani, elvégre nem ő tehet róla, hanem valaki vagy valami más" (az élet, akárki, de nem ő).

- PANASZKODIK. "Ha panaszkodom, akkor egy sajátos nézőpontot veszek fel - ilyenkor a lélek arra figyel, amiből hiányt szenved, amiből nem adatott meg valami, következésképpen a fókuszban az áll, amin nincs, és nem az, amin már megvan."

- FÉL A CSENDTŐL. "Mert menekül önmagától. Valaminek mindig kell történnie." (Munka, szórakozás, feladatok, programok stb.) "Az ilyen ember életében úgy telik el jó pár esztendő, hogy egyszer sem beszélgetett önmagával. A saját lelke egy rég látott vendég lesz életében, és a fontos csak az, hogy álarcára nézve környezetéből bólogatást és igenlést váltson ki, s ekkor ő is megnyugszik, azonban másnaptól már indulhat újra a hajsza." Popper Péter írja: "Ne félj a csendtől. Minden fontos dolog a csendben történik. Csendben sarjadnak a növények, csendben fejlődik a magzat, csendben cikáznak a gondolatok, csendben borít el a szerelem."

- HALLGAT. Aki hallgat, az érzéseit rejti véka alá. "Egyszerűen nem mutatja ki emberi oldalát, hogy ő is esendő, sérülékeny vagy gyarló, mint bármelyikünk. Álarca már-már olyan, mint egy páncél. Megközelíthetetlen."

Érdemes megvizsgálni, mindez kitől/honnét jött. Egy újabb olyan hatás, mely rágyógyult az énünkre.

S ha a már említett máz mögé nézünk... Ott van a valódi énem! Láttuk, hogy az úgynevezett mázas élet egy magyarázkodó, panaszkodó, csendtől félő, hallgatag élet. Másként megfogalmazva: semmit nem tesz hozzá semmihez sem. Vajon képes az ilyen élet valódi szeretetre? Amikor a Biblia azt mondja, hogy a másikat kéne szeretned - amikor, pont az álarc mutatja, hogy önmagaddal is baj van.

- Részben ez a „szeretet” tetten érhető a trehányságban, az elhanyagolásban; amennyire figyelek magamra, annyira a másikra;

- Önzőségből sem megy a felebaráti szeretet megfelelő gyakorlása;

- Illetve a bennünk lévő üresség, a tanácstalan, a tudatlanság miatt, vagy éppen azért, mert bennünk is kevés van.

Vagyis: először önmagammal legyek tisztában. Tudjam magam elfogadni. Lássam, mi van bennem. Szóval azért is merülhet föl ez a kérdés: önmagam szeretete, mert embertársaimmal való bánásmód hagy kívánnivalót. S azon is le tudom mérni, hányadán állok magammal. Tükröt mutat a felebarátom. Látjuk, hogy a két kérdés (ki a felebarátom?, hogyan szeressem önmagam?) összefügg.

Álarcra azért is van szükség, azért "jó", illetve praktikus, mert úgy érzed, semmi jó nem történik veled

Általában aki ezt érzi, valahol okkal érzi. De főleg azért, mert valamilyen jelenbeli történés, például kudarc, kritika, visszautasítás, egy vágyott dolog meghiúsulása miatt érzed. Márpedig akivel sorozatosan történnek kudarcok, elveszíti a magába vetett hitet. Így egy idő után egyre kevéssé élvezi az életet, és környezetüket sokszor fenyegetőként, az embereket ellenségként érzékelik. Úrrá lesz rajtuk a tehetetlenség, bűntudat, szorongás, de akár a rejtett agresszió is.

De nem biztos, hogy veled van a probléma. Oka van annak, ha nem jön össze valami. Te is lehetsz az oka és más is. Annyi szent, ha azt hiteted el magaddal, hogy úgy sem történhet veled semmi jó, mert „mindig ez van”, akkor egy idő után már magad teremted meg azt, hogy ez így legyen. Ezért kitalálsz egy szerepet, belesimulsz a környezetedbe (aztán elmerülsz az elvárások vizében...).

Ha örökösen összehasonlítgatod magadat másokkal + tele vagy bizonyítási vággyal, ez is álarcot szülhet. Hiszen, ha alapvetően kisebbrendűségi érzés van benned, akkor tudnod kell, hogy  a kisebbrendűségi érzések gyakran félelemből erednek, vagy olyan érzésekből, mint a bűntudat vagy a gyász. De a legtöbb esetben a félelmek okozzák. Félelem a kudarctól, a sikertelenségtől, a magánytól és így tovább. Ez az érzés szüli a féltékenységet, és az irigységet. Ezért ha összehasonlítgatod magadat másokkal, hogy a másik az szebb, okosabb, sikeresebb, gazdagabb, azt az önértékelési zavarod okozza. Pedig te is lehetnél bármi, ha igazán akarod és hajlandó is vagy tenni érte.

Ezzel a hozzáállással egyébként is csak tetézheted a bajt, a lelki túlterheltség miatt. Mert sokan túlhajszolják magukat, mivel sosem elégednek meg magukkal és eredményeikkel, ezért egyre jobban kínozzák testüket, lelküket, legyen szó sportról, munkáról, iskoláról, bármiféle tevékenységről. A bizonyítási vágy hajtja, annak elfogadtatása másokkal, hogy nem jelentéktelen. Rendkívüli erőfeszítésekkel fáradoznak az elismerés megszerzésén. De ugyanilyen eltúlzott lehet adakozókedvük (segítő és megmentő szerep) vagy lelkiismeretességük.

És végül még egy jó tanács, hogy miért nézzünk álarcaink mögé:

A tudatos Én-ünkkel párhuzamosan fejlődik ki az árnyékszemélyiségünk, a másik oldal, azaz a „perszónánk” negatív lenyomata. Az árnyékunk, az árnyékszemélyiségünk tulajdonképpen mindazt tartalmazza, amivel nem tudunk, vagy nem akarunk szembesülni, nem akarjuk tudomásul venni és főleg nem akarjuk vagy képtelenek vagyunk elfogadni. Az árnyékszemélyiségünk mindazt tartalmazza, amit szeretnénk elkerülni, amivel valamiért nem vagyunk képesek szembe nézni. A kellemetlen, fájó, szégyenletes érzéseket félre tesszük, (betesszük a sötétbe, az árnyékba), és megpróbálunk úgy tenni, úgy élni, mintha ezek a félretett problémák nem lennének.

De vannak, és növekednek. Mindaddig növekednek az árnyékban, amíg egyszer csak akkorák lesznek, hogy nem lehet nem észrevenni őket, mert „átlógnak” már a másik oldalra, és ott fájnak tovább, testi betegségek formájában.

Amikor a pszichoszomatikus betegségeket értelmezni kezdjük, akkor nem teszünk mást, mint megvilágítjuk az árnyékban lévő, saját magunk elől is eltakart problémáinkat, érzéseinket, hiányainkat, vagy többleteinket. Azokat a problémákat tesszük be az árnyékba, amelyek nehezek és fájdalmasak, ezért az árnyékkal végzett munka gyakran kellemetlen és fájdalmas. S azért van szükség külső segítségre, mert a saját árnyékszemélyiségünket nem látjuk, pontosan előttünk marad árnyékban vagy sötétben a probléma lényege, amit azért tettük be arra a helyre, ahol nem látjuk, mert képtelenek voltunk megbirkózni vele.

A megoldatlan belső és külső konfliktusaink, s azok a lelki gócaink, amelyek a tudatosan kialakított Én-képünkkel összeférhetetlenek, azok a lelki tartalmaink, amelyek erős negatív érzelmi töltéssel rendelkeznek, okozzák a testi-lelki megbetegedéseinket.

Hogy jobban megértsük a betegségek pszichés eredetét, érdemes még megismernünk a komplexus jungi értelmezését. A komplexusok a tudattalanunkban lévő elfojtott vágyaink, elképzeléseink, megtörtént rossz események, vagy csak vágyott, de meg nem történt jó események, rosszul megoldott vagy megoldatlan ügyek és a velük kapcsolatos gátlásaink. A komplexusaink azért olyan fontosak, mert a súlyosan frusztráló belső vágyainkat és a hozzájuk fűződő traumáinkat tartalmazzák. A komplexusaink pozitívuma, hogy az Én-t megoldási módok keresésére ösztönzik, így a személyiség és az önismeret fejlődését segítik elő.

(Felhasznált irodalom, az idézetek helye: Mindennapi Pszichológia IX. évfolyam 1. szám 22-23. oldal)

Hideg tél volt, és vihar zúdult le az Olümposzról. De a hangya sok gabonát hordott össze még aratás idején, és elraktározta a házában. A tücsök meg egy lyukba bújt, s majd meghalt az éhségtől és a nagy hidegtől sanyargatva. A hangyához könyörgött hát: adjon neki az élelemből, hadd egyen egy kis búzát, s ő is életben maradna. A hangya viszont így szólt hozzá: „Hát hol voltál a nyáron? Miért nem gyűjtöttél élelmet az aratáskor?” „Énekeltem és gyönyörködtettem a vándorokat” – felelte a tücsök. A hangya nagy nevetéssel felelte erre: „Hát akkor télen meg táncolj. (A hangya és a tücsök)

"Bizonyára mindenki ismeri Ezópusz meséjét, amelyben a tücsök egész nyáron csak muzsikál, míg a hangya szorgosan gyűjtöget télire. Talán az előbbi életmód legtöbbünk számára vonzóbbnak és könnyebbnek tűnik, ám egy nemrégiben közzétett kutatás szerint hosszú távon a hangya stratégiája a kifizetődőbb. Susan Zhu, a UConn pszichológus kutatója arról számolt be, hogy bár az utóbbi megközelítés nehezebb és időigényesebb, ez a fajta stratégia - amit a kutatók maximalistának neveznek, - mégis jobban megéri. Maximalistának azt nevezik, aki olyan döntéseket hoz, melyek számára és a többiek számára is a legkedvezőbbek, vagyis maximalizálni igyekszik a pozitív hatásokat, és az elképzelhető legjobb döntés meghozatalára törekszik. Korábbi kutatások kimutatták ugyan, hogy a maximalisták sokszor kevésbé boldogok, többet stresszelnek és gyakran bánják meg korábbi döntéseiket, a szakember szerint mégis több a pozitív hozadéka ennek a megközelítésnek. A maximalisták ugyanis előre gondolkodnak, tudatosak, és a kemény munkának köszönhetően végül ők járnak jól. A tücsök hozzáállása ezzel szemben az, amit a szakemberek "megelégedő" típusnak neveznek - vagyis olyannak, aki megelégszik az elég jóval, a pillanatnak él, nem vágyik feltétlenül a tökéletesre. Ez a típus meghozza döntését, elégedett vele és rögtön továbblép.

Természetesen a legtöbb ember a két szélsőség között helyezkedik el, amint az a kutatók által végzett felmérésből is kiderült - ahogy az is, hogy a maximalisták kifejezetten jövőorientáltan gondolkodtak, jobban tudtak spórolni, és mások jövőjére is nagyobb figyelmet fordítottak. Összességében ugyanakkor a szakemberek szerint az lesz a legboldogabb, aki gondol a jövőre, mint a hangya, de élvezi a mát is, mint a tücsök - vagyis érdemes mindkét meseszereplőről példát venni." (Mipszi - IX. évfolyam 4. szám; 2017. augusztus-szeptember)

Egy sötét, nyirkos gödörben érezte magát. Végigtapogatta a gödör falát, hátha talál kapaszkodót, amely kiutat jelent a mélységből. Türelmetlenül vizsgálta a kemény, barátságtalan falat. Értetlenkedve rázta közben a fejét. Mit tegyen?

Munkatársaira gondolt, akik most otthon a kanapén elterülve nézik a tévét. Képesek lazítani. Munkamoráljukra, tájékozatlanságukra, tehetségtelenségükre gondolt. Bezzeg ő… már dühítette is, hogy holnap újra hallgatni kell őket. Olyan sokat tudnak beszélni és persze közben áll a munka.

Eszébe jutottak barátai is. Hány közülük sokáig kimarad. Vagy szenvedélybeteg. Ő csak a munkának köszönhetően ér haza később és csak a feszültség okozta stressz miatt szokott rágyújtani.

Saját és mások családjára kalandozott el figyelme. Micsoda érdektelenség övezi a családtagokat, ha a másikról van szó. Egyébként őneki most lánya színházi előadásán kellene lennie, de gödörben van.

Ahogy így jártak fejében a gondolatok, egészen helyre jött. Igazából nincs is vele semmi gond. Fölállt kedvenc foteljéből, fölbontott egy üveg bort, leült a gép elé, hogy csevegjen elérhető barátaival vagy legyen az valamelyik munkatársa, közben pedig rágyújtott. Mindez jár neki… Olyan jó velük lenni…

Mit tegyünk, ha jön a hullámvölgy és esetleg úgy érezzük vagy tudjuk, hogy nincs a kezünkben stratégia vele szemben? - erről szól ez az írás.

Mottó: "Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van; a te Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megjutalmaz majd téged."(Mt 6,6)

Kedves Olvasó!

A kígyó cimboraságot fogadott a hallal.

- Húgocskám - mondja a kígyó a halnak -, végy fel a hátadra, és vigyél el csónakázni a tengeren.

- Szívesen - felelte a hal -, ülj fel a hátamra, majd viszlek, hadd lásd, milyen a mi tengerünk.

A kígyó a hal köré csavarodott, s elúsztak a tengeren. Alig úsztak valamicskét, mikor a kígyó megharapta a hal hátát.

- Nővérkém, miért harapsz engem? - kérdezte a hal.

- Ó, csak úgy véletlenül - felelte a kígyó.

Megint úsztak egy ideig, s a kígyó ismét belemart a hal hátába.

- Nővérkém, miért harapdálsz engem? - kérdezte a hal.

- A napfény megzavarta a fejemet - felelte a kígyó.

Ismét úsztak egy ideig, s a kígyó megint megharapta a halat.

- Nővérkém, miért harapdálsz engem folyton?

- Ez a szokásom - felelte a kígyó.

- Hát nekem is van egy szokásom - felelte a hal, s jó mélyen lebukott a víz alá a tengerbe.

A kígyó fuldokolni kezdett s elmerült.

- Ilyen az én szokásom! - mondotta a hal.

Mit tegyünk, ha jön a hullámvölgy és esetleg úgy érezzük vagy tudjuk, hogy nincs a kezünkben stratégia vele szemben? Beszélünk arról, hogyan lehet kiállni magunkért, megvédeni életünket, gondolatainkat, érzéseinket olyan formán, hogy bátran felvállaljuk őket, és meghátrálás helyett szembenézzünk külső és belső ellenfeleinkkel. Áldozattá válás helyett felvértezzük magunkat, tetterőssé válunk, és győzünk. Igen ám, de ez a módszer nem mindig célravezető, mert vannak olyan "támadások", amelyek ellen a harc, a bátorság, önmagunk meghaladása és az ellenfél kicselezése mit sem ér. Egy ilyen helyzetet mutat be a fenti mese.

Úgy tűnik, mintha egy hálátlan társról vagy barátról szólna, aki nem hajlandó változtatni a szokásain a kapcsolat érdekében, nem alkalmazkodik a megváltozott helyzethez, semmibe veszi és csúnyán kihasználja a másikat. Belekapaszkodik - "köré csavarodik" -, és élvezi a "tengeri csónakázást", azaz mindazon örömöket, amelyeket a másik nyújt számára. Észre sem veszi, hogy a hal áldozatot hoz érte, hiszen "szokásaival" ellentétben a víz felszínén úszik. A kígyó nem tudja kontrollálni ösztöneit és rossz szokásait, és folyton "beleköt" társába. Agresszorként viselkedik. Kétszer még tud valami okot találni erre, de harmadszorra már bevallja az igazat: ilyen vagyok, és kész, kezdj bele valamit, én biztos, hogy nem változom meg. Nagy kérdés, hogy a társ meddig tűri a verbális és fizikai bántalmazást, s mit tesz a folyamat megállítása érdekében. Szenved, tűr, folyton megbocsát, vagy megvédi önmagát? És ha az utóbbit választja, mit tesz? Esetleg van egy harmadik alternatíva is? A mese egyértelműen arra helyezi a hangsúlyt, hogy ilyen válsághelyzetben a bántalmazott fél is bátran ragaszkodjon a "szokásaihoz", függessze föl önmaga alárendelését, és szüntesse meg az alkalmazkodást, mielőtt végképp tele lesz "harapásokkal". Nem kell mindent elviselnie attól, akit szeret. Nyugodtan rázza le magáról a másikat. Amikor félelmeket és szorongásokat gerjesztő gondolatok "csavarodnak köréd", amikor megrohannak múlt- és jelenbeli sérelmek, fájdalmak, aggodalmak, és hiába igyekszünk önfeledten csónakázni az élet tengerében a "gondolkodj pozitívan" hamis ígéretével, ezek a szűnni nem akaró érzések folyton megmarnak. Nos, ekkor gondoljunk erre a halra és az ő remek módszerére. Mert mit is csinál a hal? Fogja magát és egyszerűen alámerül. Eltűnik abban a közegben, ami a sajátja. Leoldja magáról azt, akinek és aminek nincs helye az ő világában. Nem elmenekül, hanem helyén kezeli a dolgokat. Végső soron nem tesz mást, mint visszahúzódik önmaga mélyére, arra a helyre, ahová nincs bejárása senkinek. Ahová még a szorongások és a félelmek sem tudnak beférkőzni, mert ez a hely a tiszta tudat világa. Aki ide bejut, mágikus kört vonhat maga köré, támadhatatlanná teheti magát. Mert van, amikor harc és küzdelem helyett csak ide való visszahúzódás segít.

Pontosan erre tanít Jézus is, amikor ezt mondja: "Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz, aki rejtve van." De kinek van ilyen belső szobája? A mese szavaival élve: - Hát nekem is van egy szokásom - felelte a hal, s jó mélyen lebukott a víz alá a tengerbe. A kígyó fuldokoni kezdett, s elmerült. - Ilyen az én szokásom! - mondta  a hal. Az egyik legnagyobb probléma a modern ember életében az, hogy nincs egy zúg, ahova el tudna "bújni", ahol igazán imádkozni tudna, maga lehetne. Ez a belső szoba, amiről Jézus beszél, egyáltalában nem egy kedves, hangulatos kis szoba vagy egy templom, hanem ez a belső szoba az akkori életforma mellett a lakások éléskamráját jelentette. Azt a helyiséget, amelyik igazán a legkevésbé ünnepi, amelyik a legprofánabb és nem egy díszes helyiség; ahol a materiális életnek a szaga csapja meg az ember orrát, a mindennapi élet dolgai veszik körül, és ezzel mintegy arra utal Jézus, hogy ide menj be, ebbe a belső szobába. Ezzel azt mondja, hogy nézzétek, nem kell ahhoz semmiféle különleges ceremónia, emelkedett hangulat vagy valami lelki magaslat, hogy valaki az Édesapját megtalálja. Maszatosan, sírva, mosolyogva mehet oda Istenhez minden pillanatban. És ott, ahol van, zsúfolt buszon, utcán, csendes erdőben, íróasztal mellett, vagy betegágyon - jöhet az Atyához.

Isten is így jött hozzánk a karácsonyi gyermekben, Nem díszes ceremóniájú, pompás külsőségek között, hanem egy életszagú helyiségben, meg egy borzalmas, véres kereszten. A mindennapi élet legreálisabb atmoszférájában menj be a te belső szobádba. Az a belső szoba, az az éléskamra ott a palesztinai házakban az egyetlen helyiség volt, amit be lehetett zárni, mert óvni kellett az állatok és esetleg a tolvajok ellen. Ezért mondja Jézus: "Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz", mert egyetlen dolog csak a fontos: egyedül lenni az Istennel. És hogy ezt az egyedüllétet az Istennel a világon semmi meg ne zavarja: se egy gondolat, se a gondjaid, se egyetlen ember! Tehát teljesen mindegy, hol és hogyan, a lényeg, hogy legyen olyan csendes időd, amit csak az Istennel négyszemközti csendességben töltesz el.

Nincs nagyszerűbb pillanata az ember életének, mint igazán csendben lenni valakivel, akit az ember szeret, és akiről tudja, hogy az is szereti őt. Nincs fenségesebb pillanat az életben, mint igazán csendben együtt lenni az Istennel. Bezárva a léleknek minden ajtaját meg ablakát, elbeszélgetni az Istennel. Elmondani neki mindent, azt is, amit soha senkinek el nem mondana az ember, mert ilyen is van mindenki életében. Mindent elmondani Istennek, és megtelítődni újra és újra az Isten örömével, békességével, kegyelmével, győzelmével, gondviselő szeretetének minden ajándékával.
Igazán ilyen egyszerű a keresztyén élet? Ez a titka mindennek: "menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál a te Atyádhoz."

Tudjátok, hogy a világ összes ateista propagandája nem árt annyit a hiteteknek és a keresztyén életeteknek, mint az Istennel való csendes együttlétnek a hiánya, az elhanyagolása, vagy akárcsak az ideges elkapkodása. Ez a belső csendes szoba a mi életünk zűrzavarában a legfontosabb stratégiai pont, mert ha valaki elveszíti a tekintete elől az Istent, a világot sem tudja áttekinteni. És ha valaki az áldások forrásából nem merít mindig újra és újra, természetes, hogy maga sem tud igazán áldássá lenni a többi ember számára. Értsük meg, hogy nem lehet Isten nélkül istenes életet élni, és nem lehet Krisztus nélkül keresztyén (azaz krisztusi) életet élni. Ez nem egy emberi jó tanács, amit valaki ráérő idejében kigondolt, ez Istennek a szava, Jézus által: menj be a belső szobádba, a te Atyádhoz és ajtódat bezárva imádkozzál...

Kedves Olvasó!

Azzal kezdtem, hogy  vannak olyan "támadások", amelyek ellen a harc, a bátorság, önmagunk meghaladása és az ellenfél kicselezése mit sem ér. Ennek a helyzetnek a megoldása érdekében tanított bennünket Jézus. Ő ezt is látja.

Nem lehetne, nem kellene ezt a sorrendet egyszer megfordítani? Hogy ne az élet problémái szabják meg a belső szoba elérését, hanem a belső szoba szabja meg az életünket? Ne a mindennapok hajszájában keressünk valami utat a belső szobához (mintegy odamenekülve), hanem a belső szobán keresztül próbáljunk utakat keresni a mindennapi élet hajszájában. Vajon nem lenne akkor egészen más az életünk?

„…elfogyott…”

(János evangéliuma 2. fejezetének 1. verse)

Erre a világra az jellemző, hogy előbb-utóbb „elfogy”, mint a történet szerint a lakodalomban, Kánában a bor: elkopik az öröm, megkopik a szerelem, elmúlik a lelkesedés és az élet. Jézus Krisztus nélkül az élet végső summája, bármit teszünk is, ez: „elfogyott”. A Prédikátor ezért fogalmaz így: minden hiábavalóság; sőt, az ember ebbe még bele is törődik, mert belefáradt az egészbe. „A szél lassan elfújja az utolsó dalom, nem is baj, mert egy kicsit már unom.” (Presser Gábor) De jön Jézus Krisztus, az általa rendelt időben cselekszik, eközben mindenki engedelmes mellékszereplő lehet csak körülötte. És amikor a földi bor elfogyna, adja a jobbat, a mennyei bort, hogy kitöltse vele az ürességet, hogy örökkévaló örömöt, tartalmat, társat nyújtson, már ebben a világban is. Az Ő feltámadása, mint legnagyobb jel hirdeti: amit Ő adott, az nem fogy el! Őnála keress, Őtőle kérj és fogadj el mindent!

Mit kezdjek ezzel az üzenettel? Vigasztalás? Támogatás? Vállon veregetés? Együttérzés? Ne ragadjunk le annál, hogy ér bennünket egy hatás (trauma, veszteség, vereség, kudarc), és erre történik egy ellenhatás (törvényszerű vigasztalás, együttérzés). Ez a történet ennél többről beszél! Képzeljük el: belátjuk, hogy így valami nem mehet tovább! Vége! Ennek ellenére persze megpróbáljuk menteni a menthetetlent. Ebben a lelki folyamatban fölvillan egy kis fény, észrevesszük, amelyre ha kíváncsiak vagyunk, közelebb kerülünk hozzá, s ezzel együtt erősebb hatást gyakorol ránk. Vajon ennek hatására belátóbbak leszünk? Elengedjük, ami eddig magához láncolt? Feledünk egy új felismeréssel? Mint mondtam, az igeszakasz többről beszél!

A többlet így hangzik: Elfogyott, hát „elengedem”, mert „velem vándorol utamon Jézus…”